“Harcok nélkül nincs szeretet”

interjú Radnay Csillával és Schmied Zoltánnal az Ismerős történet bemutató kapcsán

 Október 26-án mutatja be a Gólem Színház az Ismerős történet című előadást a Hatszín Teátrumban. A darab kapcsán a két szereplővel, Radnay Csillával és Schmied Zoltánnal beszélgettünk.

Deszkavízió interjú / szerző: Flaisz János

Mi volt az első szerepetek a Gólem Színházban?

Radnay Csilla: Nekem a Szakácskönyv a túlélésért című darab, amit öt éve játszunk folyamatosan. 2014-ben mutattuk be, Czingel Szilvia azonos című regénye alapján készült. Weisz Hedviget a II. világháború idején hurcolták el a lichtenwörthi koncentrációs táborba, amit úgy élt túl a barátnőjével, hogy fejben főztek, majd a recepteket képeslapokra jegyezték le, amiket a 2000-es évek elején találták meg. Hédi néni ekkor még élt, Czingel Szilvia felkereste őt, és írt az életéből egy könyvet, tulajdonképpen egy nagyinterjút. Ebből született a mi előadásunk.

Schmied Zoltán: Én A trükk című darabban szerepeltem először, jó régen volt már, 10 évvel ezelőtt mutattuk be. Az volt az első közös munkám Borgula Andrással, aki a mostani előadásunk rendezője is. 2009 óta mondhatni állandó munkakapcsolatban vagyunk, egy-két évente készítünk egy újabb produkciót.

A Gólem Színházban most először játszotok együtt, de korábban már dolgoztatok közösen.

R. Cs.: Ha jól emlékszem, 2009-ben találkoztunk színpadon, a Centrál Színházban. A velencei kalmárt játszottuk, amiben én voltam Jessica, Zoli pedig akkor ugrott be Lorenzo szerepébe. Azután forgattuk A fekete múmia átkát, a mostani a harmadik közös munkánk.

S. Z.: Érdekes, hogy A velencei kalmárt 10 éve csináltuk, Madarász Pisti tévéfilmje meg öt évvel ezelőtt forgott.

R. Cs.: Ezek szerint akkor öt év múlva találkozunk újra? (nevet)

S. Z.: Igen, de akkor már egy nagy mozifilmet forgassunk! (nevet)

Radnay Csilla az Ismerős történet című előadásban (fotó: Gordon Eszter(

Milyen most a közös munka?

S. Z.: Mondhatom, hogy egészen kellemes, jól kijövünk Csillával és Andrással. Igaz, hogy volt korábban munkakapcsolatunk, de 5-10 év alatt nagyon sokat változik az ember. Ráadásul most először dolgozunk úgy, hogy a kezdetektől fogva együtt vagyunk. A velencei kalmárba beugrottam, tehát én ott kimaradtam a próbafolyamatból, egy tévéfilm forgatása pedig egészen más tészta.

A darab ősbemutató lesz Magyarországon. Mesélnétek kicsit a történetről és a karaktereitekről?

R. Cs.: Az előadásnak nem véletlenül Ismerős történet a címe: tulajdonképpen egy teljesen átlagos kapcsolatba enged bepillantást, önmagában semmi különös nincs benne. A darab elején azt látjuk, hogy mitől tud jól működni egy párkapcsolat, utána pedig azt, hogyan múlik el a szenvedély és miért idegenedik el egymástól két ember. Az elején kissé szkeptikus voltam, de ahogy egyre többet próbálunk, annál jobban szeretem a sztorit, a szöveget. Jó érzékkel, okosan van felépítve: a legnagyobb szeretettől jutunk el a szakításig. Persze, nem csak erről szól, de kétségkívül nagyon jó arányokkal dolgozik a darab.

S. Z.: Az a csodálatos benne, hogy a mindennapi kapcsolatok problematikáját egy estébe sűríti bele. Sorra veszi, hogy mi az, amin képes elbukni egy tökéletesnek induló és látszó szerelem. Nyilván a történet megköveteli, hogy minél több mindent bele vegyen, kezdve a származástól, a társadalmi és családi helyzeteken át, egészen a mikro- és makrokörnyezeti elvárásokig. De ahogy Csilla is mondta, mindezt nagyon jól adagolja. Ruth egy gazdag, zsidó családból származó lány, aki a harmincas évei közepén jár, így természetesen ketyeg a biológiai órája. Teljesen mások az elvárásai, mint Jacknek.

R. Cs.: Akkor én mutassalak be téged? (nevet) Jack goj, vagyis nem zsidó származású ember, aki matematikatanárként dolgozik. Az egyik legnagyobb különbség közte és Ruth között, hogy a férfi már volt házas korábban. Ő tudja, hogy milyen veszélyeket rejt ez az intézmény, míg a lány idealizálja azt, mondhatni álomvilágban él. Egyébként nagyon jó a humora az előadásnak, ami főleg Jack karakteréhez köthető. Nekem már a kezdetektől fogva szimpatikus volt a figura, szeretetreméltó az a fajta kölyökhumor, ami őt jellemzi.

Radnay Csilla és Schmied Zoltán az Ismerős történet című előadásban (fotó: Gordon Eszter(

A darabban valóban sok olyan szituációval, mondattal találkozunk, amik ismerősen csengenek. Számotokra is volt olyan rész, ami igazán közel éreztetek magatokhoz?

R. Cs.: Bárhol felcsaphatjuk a szövegkönyvet, akármelyik mondatra rámutathatunk, biztosan tudnánk arra példát mondani a való életből. Ezért is telitalálat a magyar cím. Úgy gondolom, hogy minden, 25 év feletti nézőnek ismerősek lesznek a történetben felvázolt problémák.

S. Z.: Így van, ott van például a gyerekvállalás kérdése, vagy az, hogy milyen szellemiségben neveljük a gyermekeinket. Az attól való félelem, hogy a család elfogadja-e a választottunkat, illetve, hogy mi lesz, ha nem. Vagy, ha az egyik fél szép, nagy lakásban akar élni, a másiknak meg elég egy aprócska zug is. Ezek a problémák minden családban előfordulnak, csak valahol meg tudják oldani, valahol pedig nem.

Az előadásban van egy visszatérő mondat, miszerint „a pokol a másik ember”. Ez később kicsit kifordítódik, és azt mondják, hogy „a pokol a másik emberre való emlékezés”. Ezzel a gondolattal mennyire tudtok azonosulni?

R. Cs.: Én a magam részéről semennyire. A pokol, vagy az arra való lehetőség csak saját magunkban létezhet, nem tudjuk másra kenni. De érthető az is, hogy ha az ember érzelmileg annyira feldúlt, akkor megpróbálja másra hárítani a felelősséget, és áthelyezni rá ezt a poklot. Ilyen szempontból meg tudom érteni Ruth álláspontját, de én nem vagyok ilyen.

Szerintetek létezik az az igazi szerelem, ami le tudja küzdeni azokat az akadályokat, amelyek az előadásban is terítékre kerülnek? Lehet boldogan élni az ellentétek dacára?

R. Cs.: Szerintem igen.

S. Z.: Legalábbis próbálunk hinni ebben.

R. Cs.: Egyetlen kapcsolat sem mentes az akadályoktól, de én hiszek abban, hogy létezik olyan szerelem, ami képes ilyen buktatókat túlélni.

S. Z.: Gondolj csak bele, ha két gyerek együtt játszik a homokozóban, ők teljesen jól elvannak egymással, nem törődnek a származással, a társadalmi ranggal, semmivel, csak az a fontos nekik, hogy boldogok legyenek. A felnőtteknél ez már sokkal nehezebb, hiszen az évek alatt rakódnak ránk dolgok, érzelmek, kudarcok és sikerek egyaránt. Én szeretnék hinni abban, hogy ezek nem számítanak, de igaz, hogy sajnos az életben sokszor az ellenkezőjét tapasztaljuk mindennek.

R. Cs.: Ebből a szempontból is nagyon jó az előadás. A történetből kiderül, hogy ha Ruth és Jack egy légüres térben élne, ahol senkinek sem lenne beleszólása a kapcsolatukba, egész életükben boldogok lehetnének. De ez persze nem így van, jönnek a befolyásoló tényezők: a család, a barátok, akik megmondják, hogy ideje lenne megházasodnod vagy gyereket szülnöd. Igazából ezen múlik minden, hogy mennyire tudjuk jól kizárni ezeket a külső dolgokat az életünkből.

A szövegkönyvet olvasva bennem nagyon megmaradt egy mondat, amit Jack mond, miszerint „nem harcra születtünk, hanem szeretni”. Ez egy nagyon idealista kijelentés, nem?

S. Z.: De, az. Jack ezt akkor mondja, amikor szóba kerül, hogy ők ketten miért nem veszekednek soha. Ugyanakkor tudjuk, hogy ez az állítás a való életben nem állja meg a helyét. Harcok nélkül nincs szeretet.

A fentieken túl, mivel tudnátok még ajánlani a darabot?

R. Cs.: Nagyon jó a humora, szerethető karakterekkel dolgozik. Őket nézve mindannyian elgondolkodhatunk azon, hogy a mi kapcsolataink mennyire egyszerűbbek, és talán bizonyos dolgok is könnyebben megbocsáthatóbbakká válnak.

S. Z.: A darab bizonyos problémákat csak a felszínen kapargat, de van, hogy egészen mélyre megy. Ezek megfejtése egyébként abszolút a nézőre van bízva, nagyban függ majd attól is, hogy ki milyen kapcsolati státusszal és élethelyzettel ül be az előadásra. Tanúi lehetünk minden apróságnak, amin elcsúszhat egy kapcsolat – és ha nem figyelünk oda ezekre, akkor el is csúszik.

Az interjú letölthető ITT...