“Fontos, hogy megteremtsük a közös falainkat!” – interjú Schmied Zoltán és Radnay Csilla

Az Ismerős történet Ruth-ával, Radnay Csillával és Jack-jével, Schmied Zoltánnal beszélgettünk az asztalnál lévő csendről, az önmagunkén kívüli világok el nem fogadásáról, a szalon antiszemitizmusról, a falépítéseinkről, fal mögé bújásainkró... Interjú - Csatádi Gábor

 Október végén mutatták be a Hatszín Teátrumban David Ives: Ismerős történet c. darabját Borgula András rendezésében. A kétszereplős előadás Ruth-ával, Radnay Csillával és Jack-jével, Schmied Zoltánnal beszélgettünk az asztalnál lévő csendről, az önmagunkén kívüli világok el nem fogadásáról, a szalon antiszemitizmusról, a falépítéseinkről, fal mögé bújásainkról, a közösen építhető falainkról és arról, hogy egyáltalán miért is kellenek nekünk ezek a falak… Interjú - Csatádi Gábor

A gyerekkorotokból milyen élmény villan be, mikor azt halljátok: „csend legyen az asztalnál!”?

Csilla: Nálunk inkább az étel részén volt a hangsúly: miért nem eszed meg, amit eléd raknak, a főzelékhez miért nem eszel húst, a szőlőhöz miért nem eszel kenyeret típusú témák voltak jellemzőek.

Zoli: A csend az asztalnál csak azért volt fontos nálunk, mert különben nem fogyott a kaja – most ezt látom a gyerekeimnél is.

Csilla: A mi családunkban az rosszat jelentett, ha valaki nem beszélt az asztalnál, a feszültséget jelezte. Ezért ilyenkor inkább elkezdett valaki kényszeresen bármi hülyeségről beszélni, csak azért, hogy ne legyen csend!

…az igazi kérdés inkább az, hogy miért van szükségük ezekre a falakra? Miért, mitől, mi ellen védekeznek? Hiszen Jack és Ruth kapcsolata, mint minden szerelem, nagyon bensőséges meghittséggel, akadálytalanul veszi kezdetét. Az én értelmezésemben egyértelmű, hogy ezt az egész „védekezés” helyzetet Ruth indukálja.

Az Ismerős történetben hogy kell érteni ezt a „csend legyen az asztalnál!”-t?

Zoli: Olyan csendre kell ott leginkább gondolni, amiben az érezhető, hogy azért van csend az asztalnál, mert bizonyos dolgokról inkább nem akarunk, nem tudunk beszélni, inkább hallgatunk.

Csilla: …amikor egyezményes jelként úgy jelezzük a tabu témákat, hogy mindannyian elhallgatunk…

…az a bizonyos kínos csend…

Zoli: …igen. Ebben a darabban nyilván a zsidóság és nem zsidóság kapcsán áll elő ez a bizonyos csend, a katolikus és a zsidó neveltetés különbözősége miatt.

Inkább a neveltetésbeli eltéréseken alapuló dologról van szó, vagy az antiszemitizmus okán kibukó csend feszültsége ez?

Zoli: Nem gondolnám, hogy antiszemitizmusról lenne itt szó, ez a feszültség inkább csak a neveltetésbeli eltérésekből adódik.

Csilla: Ha valamilyen értelemben szó esik az antiszemitizmusról, akkor inkább „szalon antiszemitizmusról” van szó.

Zoli: Nem zsidógyűlöletről, inkább valami furcsaság nehezen elfogadhatóságáról beszélhetünk. Ami arról szól, hogy aminek nincsen köze a mi katolikus életünkhöz, az szokatlan és titokzatosan megközelíthetetlen.

Milyen értelemben lehet ez „szalon antiszemitizmus”?

Csilla: Nem faji, vallási eltérések jelentik a gondot, csupán az, amikor egy család, egy kisközösség nem tudja elfogadni, ahogyan a másik él. Aki úgy él, ahogy én, vagy egyetért azzal, ahogy én élek, az cselekszik, gondolkodik számomra helyesen – mindenki mást viszont kiszorítok azzal a bizonyos csenddel!

…de ez a kiszorítósdi egyben óhatatlanul bezárkózás is, nem?

Csilla: Persze, nyilván! Hisz ha létezik fal, akkor annak mindkét oldalán van valaki.

…Feldmár András mondja, hogy akit őrültnek bélyegzünk, az egyszerűen nem a számára megfelelő környezetben él – ez talán ide is vonatkoztatható. Közben pedig nem tudsz magadnak légüres teret teremteni: te elmehetsz a világ másik végére, egy másik kapcsolatba, kezdhetsz új életet, de a saját belső falaidat viszed magaddal. Ameddig ezek ott állnak benned, addig nem jutsz át a másikhoz a túloldalra.

…és néha szándékosan el is bújunk e mögé a fal mögé.

Csilla: …de ahogy a darabban is visszatérően elhangzik, ennek semmi köze a hithez. Ez az „elválasztó fal”, inkább csak egy jó, jókor felkínálkozó ürügy, jó erős kifogás…

Hogyan érzitek, a karaktereiteknek a darabban azért nem megy az együttélés, mert ezek mögé a kifogás-falak mögé bújnak, avagy ha nem lennének ezek, akkor se lennének képesek együtt élni?

Zoli: Egy kapcsolat arról szól, hogy hogyan tudjuk a másikhoz közeledve ezeket a falakat lebontani. Ha viszont egyre csak szaporodnak ezek a falak, akkor onnantól egyre rosszabb. Hogy „falak” nélkül menne-e? Ezt nem tudni, nyilván az ideális helyzet lenne.

Csilla: Számomra az igazi kérdés inkább az, hogy miért van szükségük ezekre a falakra? Miért, mitől, mi ellen védekeznek? Hiszen Jack és Ruth kapcsolata, mint minden szerelem, nagyon bensőséges meghittséggel, akadálytalanul veszi kezdetét. Az én értelmezésemben egyértelmű, hogy ezt az egész „védekezés” helyzetet Ruth indukálja.

Hogy látja Jack ezt a védekező helyzetet?

Zoli: Értetlenül fogadja. Próbál belőle viccet csinálni, nem komolyan venni. Inkább úgy igyekszik felfogni ezeket a falakat, mint függönyt, amit el lehet húzni. Persze eközben – bár arról beszél, hogy mennyire nyitott, mégsem enged, vállal be bizonyos kompromisszumokat.
©Gyöngyösi Hunor

…és közben pedig lehet, hogy ettől a „zsidó, nem zsidó” dilemmától pont annyira fogvatartott, mint Ruth?

Zoli: …ahogy a házassághoz is áll – hisz volt már házas, csalódott, sérült benne,és emiatt nem is nyitott rá -, az is egy olyan gátoltság, ami miatt olyan sebeket mar a másikba, melyeket már nem is biztos, hogy be lehet gyógyítani.

Ha már falak: nálatok az élet mely területén vannak, lehetnek hasonlók, amelyek mögé el szerettek, el szoktatok bújni, ha egyáltalán vannak ilyen falak körülöttetek?

Zoli: Szerintem vannak ilyen falaim, falaink. Megvannak a magunk önvédő mechanizmusai, hogy megvédjük magunkat – az, persze, már más kérdés, hogy ebben a védekezésben melyikünk meddig megy el.

Lehet humorizálni ezekről a falakról, és talán szükséges is – én, Ruth-szal ellentétben a végsőkig bírom Jack humorát – de fontos, elengedhetetlen mégis, hogy ezeket a falakat lássuk, tudomást vegyünk róluk! Két ember kapcsolatában ez elementárisan fontos, különben az egyikük nagyon nagyot szív!

A „fal fölhúzás” emberi reakció lehet, vagy a környezet az, ami ezt belőlünk előhívja?

Csilla: Azt hiszem, Feldmár András mondja, hogy akit őrültnek bélyegzünk, az egyszerűen nem a számára megfelelő környezetben él –, ez talán ide is vonatkoztatható. Közben pedig nem tudsz magadnak légüres teret teremteni: te elmehetsz a világ másik végére, egy másik kapcsolatba, kezdhetsz új életet, de a saját belső falaidat viszed magaddal. Ameddig ezek ott állnak benned, addig nem jutsz át a másikhoz a túloldalra.

Számotokra annak idején ennek a pályának a választása is hasonló „falbontó terápiának” lett szánva?

Zoli: Az elején, a választásnál nem gondoltam erre, aztán a pályakezdéskor azt hittem, hogy igen, ilyen jellegű terápia lesz a színészet számomra, majd később rájöttem, hogy hiába is tartanánk a színészmesterséget ilyen terápiának, nem tud ilyen lenni, bármennyire is szeretnénk. Egy idő után rájössz, hogy a falbontáshoz ez önmagában nem elég, szükség van a szakemberre, aki jön a kalapácsával, és segít bontani.

Csilla: Tizenpár év alatt sokszor átszíneződik egy pályaválasztás miértje. Én magányos kamaszként ebbe a világba akartam tartozni, a gondolkodó, alkotó emberek közösségét akartam választott közösségemül. Aztán menet közben kiderült, hogy valóban tud ez a szakma terápiaként is működni, aztán később az is, hogy a terápiának vége. Most épp annál a felismerésnél tartok, hogy hiába a szándék, a magányom, a szabadságvágyam, a kívülállóságom mindig meg fog akadályozni abban, hogy teljesen feloldódjak ebben a közegben.

Azt szoktam mondani: tulajdonképpen mindenki sorban áll – a saját sorába-, és ennél jobb, elevenebb, innovatívabb sor nincs.

Zoli: Ám ehhez el kell jutni oda, hogy mindenki beálljon a saját sorába!

Jacknek és Ruth-nak sikerül-e a saját falait lebontani, vagy legalább körülhatárolni, körbejárni?

Csilla: Hogy sikerül-e vagy sem, az a nézőre van bízva. Ruth eleinte próbál Jack viccelődéseiben társ lenni, csak aztán menet közben ezt feladja, megy, mint egy megvadult bika, mint egy tank…és onnantól kezdve már nem is próbálkozik.
©Gyöngyösi Hunor

Miért gondolhatja Jack, hogy jó megoldás, ha ezekből a falakból viccet csinál?

Zoli: Ha valamit Jack „hibájaként” lehetne megnevezni, akkor az az időhúzás. Az, hogy könnyedén, ha tetszik, túl könnyedén veszi az élet dolgait. A kapcsolatuk elején pont emiatt telik olyan szépen, boldogan az az első pár hónap. Aztán amikor észre kellene vennie, hogy ezeknek a falaknak a lebontását komolyan kellene kezelni, akkor azt vallja, hogy ezekkel inkább továbbra sem fog komolyabban foglalkozni. A „mit fogunk enni?” típusú kérdéseket nem tartja fontosnak.

Csilla: Persze, az mégiscsak érdekes, hogy bár elviccelve, elbagatellizálva, de Jack az, aki végiggondolja az életét, az életüket, míg Ruth csak szajkózza a csodálatos naptár-bölcsességeket gyereknevelésről, házasságról, melyek mögött sem tapasztalat, sem tényleges felelősségvállalás nincs.

Egy kapcsolat arról szól, hogy hogyan tudjuk a másikhoz közeledve ezeket a falakat lebontani. Ha viszont egyre csak szaporodnak ezek a falak, akkor onnantól egyre rosszabb. Hogy „falak” nélkül menne-e? Ezt nem tudni, nyilván az ideális helyzet lenne.

Zoli: Jack hiába tud, szeret akár ezekről kritikusan, felelősségteljesebben gondolkodni, mégsem akar erről beszélni, és önmagát, Ruth-t szembesíteni vele. Jacknek ehhez a szembesítéshez időre lenne szüksége, de ezt az időt Ruth nem tudja neki megadni – mert egy nőnek nyilvánvalóan másképp ketyeg a biológiai órája.

Fontos, hogy legalább elkezdjük bontogatni – ha nem is tudjuk teljesen elbontani – ezeket a falakat?

Zoli: Fontos, hogy megteremtsük a közös falainkat! Mert akkor már azok kettőnk közös falai lesznek – és hogy kettőnk között viszont ne legyenek falak, az már egy ideális, vágyott állapot lenne.

Csilla: Lehet humorizálni ezekről a falakról, és talán szükséges is – én, Ruth-szal ellentétben a végsőkig bírom Jack humorát –, de fontos, elengedhetetlen mégis, hogy ezeket a falakat lássuk, tudomást vegyünk róluk! Két ember kapcsolatában ez elementárisan fontos, különben az egyikük nagyon nagyot szív!

fotó: Gyöngyösi Hunor

Csatádi Gábor  - a teljes interjú ITT olvasható - www.potszekfoglalo.hu